Manapság, bár megcsappant a cukrászdák száma, azért némi kutakodás után az ember felfedezhet magának egy-egy apró, de kedves helyet, ahol visszarepülhet néhány perc erejéig a múltba. Kiváncsi lettem, hogy vajon egy mestercukrásznak is ugyanazt jelenti-e beleszagolni a marcipános-vajas, édes illatfelhőbe, amikor üzletébe lép, mint nekem, átlag halandónak!? Rebényi Gyulát, a szakma egyik jeles képviselőjét faggattam a sütikhez való viszonyáról. Beszélgetésünk elején még csak a kezdetekről puhatolóztam, de már itt kiderült egy-egy furcsaság, például az, hogy Rebényi úr ismeretségi körében nagy felháborodást keltett, hogy jó tanuló lévén nem gimnáziumba ment továbbtanulni, hanem édesapja elküldte őt cukrásznak. Egy süteménybemutatón került közelebbi kapcsolatba az édességekkel, ekkor említette édesapja azt, hogy ezzel kellene foglalkoznia az emberek helyett. Apja osztályvezető volt, és éppen akkor úgy gondolta, hogy boldogabb az élet, ha az anyaggal kell megküzdeni, mintsem az emberekkel.

Gyula bele is egyezett, és mivel akkor még az ÁFÉSZ-nak volt cukrászképző iskolája Pesten, ezért oda járt gyakorlatra. Akkor még egy hét hat munkanapból állt. ”Többet voltunk akkor gyakorlaton egy év alatt, mint most a tanulók három év alatt. Megtanultunk igazán dolgozni, sokat tudtunk a korunkhoz képest.”

A technikák elsajátításában sokat segített a nebulóknak, hogy így a nagy, pesti mesterektől tanulhattak. Rebényi úr példaképe saját mestere volt, aki klasszikus cukrász külsővel rendelkezett: alacsony termetű, köpcös és nagy bajuszos volt. „Fontos, hogy az embernek legyen kit követnie, legyen az az apja, nagyapja, egy mester, egy tanító, aki végigkíséri az ember életét és segít neki. Én ha odamentem a mesteremhez kérdezni, akkor ő, saját kútfőből tudta a választ.”

Manapság ez már nem igazán tapasztalható, rohanó életvitelünk mellett nincs időnk figyelni egymásra, így a mai cukrásztanoncok sem kapják meg azt a mennyiségű figyelmet, amit régen a mesterek tanulóiknak szenteltek. „Már nincs eldugva a szakma, viszont elég egyformák lesznek a végtermékek. Olyanok, mint a hamburger. Gyárilag minden el van árasztva, de ezek nem izgalmasak, az egyedi alkotások sokkal érdekesebbek, és nem ölik meg a szakmát.”

A múlton való ábrándozás közben a munkán kívül felrémlettek a gyerekkori csínytevések is. „Volt olyan, hogy a lányokat összevizeztük és utána szórtunk rájuk lisztet, jó, ragadós massza került így rájuk, vagy az egyik srácot – kis segítséggel – beletettem a meleg vizes kádba, mert megígértem neki, hogy belevágom, és amit én megígérek, azt be is tartom.”

Az ember azt hinné, hogy egy cukrásznak kicsi kora óta az édességek körül forog az élete, de Rebényi úrnál ez másképp volt. Nem voltak konkrét tervei a jövőjét illetően, de annyit tudott, hogy szeretne a régészettel foglalkozni, mert a történelem nagy szerelem volt számára. „Mai napig fáj a szívem emiatt, de már nem a kincskeresés izgatja a fantáziámat, hanem az akkori életek, hogy hogyan éltek.”

Erre a szenvedélyre azonban a maszek cukrászat mellett nincs idő, itt az ipargyakorlás reggeltől estig tart. Ez alól azonban a családi események kivételt képeznek, a rokonok nem feltétlenül várják el tőle, hogy ő készítse el a süteményeket, ha mégis, akkor viszont őszintén elmondják a véleményüket az alkotásokról. „A feleségem már egész szépen belejött a süteménykészítésbe is, én pedig élvezem, ahogy ügyeskedik. Természetesen a legnagyobb kritikusom a feleségem. Ő mindig megmondja, ha valami nem úgy sikerül, ahogy kellene.” Rebényi úr sajnálja, hogy a tanoncok oktatását a szakma mostohagyermekének tartják, ezért már nem olyan jó színvonalon folyik a munka, de arra mindig igyekszik időt fordítani, hogy saját nebulói munkáját kellő figyelemmel kísérje végig.

„Mert az ember csak azt tudja tökéletesen csinálni, amit igazán szeret, és arra lehet a legbüszkébb.”