Mióta ejtőernyőzik?

Nyolc és fél éve.

Újdonsült hobbi?

Igen. Hetven éves voltam, akkor kezdtem el huszonhárom év kihagyással. 1983-ig összesen hatot ugrottam, most nyolc év alatt már a kétszázadikat. Fájt a szívem, hogy ezek a mai gyerekek már ilyen jó ernyőkkel ugranak, mert ez már szinte egy repülőszerkezet. Ugyanúgy kell kormányozni, ugyanúgy kell vele műrepülni, még fogócskázni is. A múlt héten olyan gyönyörű viszonyok között ugrottam, mint még sosem. Három szintű felhő volt. Az alja ötszáz méteren volt, után jött egy másik nyolcszáz méteren, annak tartott a teteje olyan ezerháromszáz méterig, felette egy harmadik réteg.

Mi volt az eredeti foglalkozása?

Géplakatos, patkoló és gépészkovács.

Ebből is élt?

Nem. Fél évet dolgoztam a Pécsi Mezőgazdasági Gépgyárban, akkor keresett meg egy ifjúsági szervezet, amely propagálta a légierő felfejlesztését, és megkérdezték, hogy nem volna-e kedvem pilótának lenni. Mondtam, hogy természetes.

Csak azt veszik fel, aki tökéletesen egészséges…

Én például életemben soha nem voltam beteg, soha nem voltam lázas sem. Idén először esett meg, hogy légcsőhuruttal kínlódtam egy hónapig.

Mi a titka?

Csodálatos gyerekkorom volt. Szüleim nyolc gyereket neveltek. Az apám egy bárócsaládnál volt alkalmazásban, de 1932. február 16-án, amikor megszülettem és kinyitottam a szemem, én láttam egyből villanyt. Ekkor Magyarországnak a kétharmada még nem volt villamosítva. Utána, ahogy nőttem, cseperedtem, az általános iskolában egy Kossuth-díjas tanárnő, Medgyesi Sarolta tanított, aki nyolcvanhárom éves korában ment nyugdíjba. Sokat köszönhetek neki. Eleven gyermek voltam, ezért aztán a tanórákon negyedikes koromig egy kis kerti széken, egy kerti asztalnál ültem külön a dobogó mellett. Ennek köszönhetően viszont a következő négy évben osztályelső lettem, és nem volt szükség rá, hogy külön ültessenek. Később a birtokon rám bízták az éppen ott nyaraló nemesi származású fiúgyerekek felügyeletét.

Ambiciózus ember?

Az vagyok, még ma is. 1951-ben lettem pilóta, de ott is mindig arra törekedtem, hogy az elsők között legyek. Készségem is volt, de roppant szorgalmam is. Polgári repüléssel kezdtem, és nagyon kevesen voltak, akik 365 óra repüléssel kerültek be a Kilián György Repülő Műszaki Főiskolára, nekem sikerült. Ezután vadászpilótának képeztek, és 1969-ig vadászpilótaként teljesítettem szolgálatot. Voltam századparancsnok, századmegfigyelő, és voltam ezredtörzsben is, amíg be nem következett az 1969-es év. Akkor az egészségügyi vizsgálat modernizálásának köszönhetően megtaláltak nálam egy fejlődési rendellenességet, tudniillik akkor derült ki, hogy a jobb oldalam csípőtől bokáig tizenhárom milliméterrel rövidebb, mint a bal. Ez annyit jelentett abban az időben, hogy a szuperszonikus repülésről engem letiltottak.

Utána még repült?

Nagyon sokat. Iskolagépekkel, gyakorlógépekkel, de folyamatosan.

Vadászgéppel repülni a legveszélyesebb műfaj, nem?

Nem, egyáltalán. Csodálatos gépeink voltak. A MIG21-es még ma is fegyverzetben van.

Mi volt a legszebb repülős élménye?

Egy vitorlázórepülés. Hét óra huszonnyolc percet repültem egyfolytában a Balaton déli partján, Balatonakarattyától Siófokig és vissza. Egy szál magamban! Két réti sas viaskodott velem, az volt a vigaszom, és nagyon hideg volt, de csodálatos!

Ha nem mehetne föl a levegőbe, abból azért probléma lenne. Jól gondolom?

Az ejtőernyőzés tökéletesen kielégít. Amikor ráérek, és úgy alakul, és rám kiabál valaki, hogy „na Feri bácsi, jössz velem egy körre?”, akkor megyek. Adrenalin-hiányos vagyok. Ha nincs ilyen tevékenység, akár repülés, akár most az ejtőernyőzés, akkor hiányérzetem van.

Mi lesz, ha abbahagyja?

Addig még van másfél évem. Nyolcvan éves korom után ugyanis már nem ugrok. Tudni kell abbahagyni. Marad a foci, mert tudja, én két dologban vagyok érintett: a repülésben és a futballban. De ez már egy másik történet…