„Amikor nagyobbak lettünk, a kis társaság szétvált, de az állatszeretet megmaradt”- meséli. „Az első igazi „szerelem” Teddike volt, akit édesapám Csóron talált, lesoványodva, nyolc-kilenc éves lehetett, egy foga nem volt már. Hazatérve apu azt mondta, hogy egy koldusnak adta a lecsóját, a család pedig értetlenül nézett rá. Majd mikor a történetet elmesélte, autóba pattantunk, és mentünk Teddikéhez, aki még három évig velünk volt.” Ez már későbbi történet, nem? „Az uram még csak udvarolt nekem, szerintem olyan húsz éves lehettem. Aztán telt múlt az idő, született két lányunk. Túl voltunk hörcsögön, papagájon, és elhatároztuk: itt az idő. Egy kistestű, kan kutyát akartunk, és rátaláltunk Pamacsra, az agár-dog keverék kislányra, aki velünk volt tizennégy évig - a betegségei ellenére.” Zsazsa egyébként a névadás bajnoka, akár hogy is nézzük, évente majdnem ezer kutyát nevez el valahogyan. „Az első ezerre még emlékeztem, azóta kicsit nehezebben megy”- nevet. Ennyi név a világon nincs- mondom. „Hát, ez úgy megy, hogy ránézek, és megvan, hogy fogják hívni. Nincs sok időnk kitalálni. Szóval, 1998-tól belekerültem a nagyüzembe. 2003-ban indult az ASKA (Alpha Segítő Kéz Állatkórházi Alapítvány) menhely összesen öt kennellel. Aztán egyre többel. Eleinte csak hétvégén jöttem.” – Aztán itt ragadtál. „A párom is itt dolgozott, én pedig sehogy sem tudtam volna kikerülni ebből a körforgásból. A Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének Fejér Megyei Szervezetét vezettem, ahol sokat tanultam a pályázatírásról, a kommunikációról, és arról, hogyan kell kezelni az embereket. Lehet, hogy itt kutyákról van szó, ez mégis az egyik legfontosabb a munkám során. Csak az a baj, hogy maximalista vagyok, mindent én akarok csinálni.” (Tamás közben helyeslően bólogat.) „Fájó szívvel hagytam ott a SINOSZ-t, de mindkét dologra nem jutott volna elég időm. Ez egy huszonnégy órás állás. Százhét településről hozzuk be az állatokat, ha kell, a száznyolcadikra - ahová jogilag nem kellene kimennünk- magánemberként indulunk az autónkkal az állatért. De ha egy nap is kimarad, lehet, hogy egy kutya, akit keres a gazdája, később kerül haza.” És a lányaitok? „Mindhármuknak természetes ez az egész. Tamara például, amikor három éves volt, meglátta az utcán, hogy egy ember pórázon rángatja az ebét. Ő pedig magától odament hozzá, és megkérdezte tőle: neked jól esne, ha rángatnának? Gondolhatod, a gazda se köpni, se nyelni nem tudott.” Megszámolhatatlan mennyiségű „nem mindennapi” sztorid van. „Képzeld, az egyik legfrissebb kakasos. Egy kiskakas költözött a Királykút Lakótelep egyik fájára, és hatkor ébreszti a népet. Ezt megelégelve kihívtak minket, ahol kisebb tiltakozó akcióba csöppentünk, ugyanis páran közölték: csak a testükön keresztül vihetjük a kiskakast. Most a kakaska miatt életre hívott, rendkívüli lakógyűlés végkimenetelét várjuk.” – meséli. Zsazsa nem mellesleg pár hónapja mutatta meg Útszéli történetek című gyűjteményét. Az alábbi sorok egyik kutyájáról és róla szólnak, és azt gondolom, mindent elmondanak, amit hivatásáról, és amit róla el lehet.

 

 „Mogyoró esélyt kapott az életre, én pedig esélyt kaptam, hogy legyen egy új barátom. Együtt fogjuk eltölteni az elkövetkező 10-15 évet. Egy szemvillanás döntötte el mindezt. Vallom, hogy a kutya és gazda egymásra találása mindig a kutyától függ. Ha Ő úgy dönt, kiválasztott vagyok, akkor életre szóló barátságot kötöttünk.”