
„Csokor a kézbe, öltöny a testre, igen a szájba, fátyol a fejre, ráfeszül végre a gyűrű az ujjra, sose volt még ennyire durva…” – dúdoltam magamban az Üllői Úti Fák felejthetetlen slágerét, amikor négy éve talpig fehérben, vőlegényem oldalán ballagtam az oltár felé. Dúdolnom is csak azért kellett, hogy valamelyest visszafogjam kitörni készülő csatornányi örömkönnyemet, mert félő, hogy eláztatatom a templomot papostul, násznépestül, virágostul. Nem jött volna jól, főleg, hogy még meg sem köttetett, pedig annak meg kell lennie, hiszen megtaláltam, kitartottam, szeretjük egymást, és most már boldogan élünk majd, mint a mesében.
»