 „Csokor a kézbe, öltöny a testre, igen a szájba, fátyol a fejre, ráfeszül végre a gyűrű az ujjra, sose volt még ennyire durva…” – dúdoltam magamban az Üllői Úti Fák felejthetetlen slágerét, amikor négy éve talpig fehérben, vőlegényem oldalán ballagtam az oltár felé. Dúdolnom is csak azért kellett, hogy valamelyest visszafogjam kitörni készülő csatornányi örömkönnyemet, mert félő, hogy eláztatatom a templomot papostul, násznépestül, virágostul. Nem jött volna jól, főleg, hogy még meg sem köttetett, pedig annak meg kell lennie, hiszen megtaláltam, kitartottam, szeretjük egymást, és most már boldogan élünk majd, mint a mesében.
|
|
|
Általában mindenki így indul neki, és akkor lenne baj, ha még a kezdeti lelkesedés is hiányozna. Azt azonban nem árt tisztázni, hogy a halálig tartó szüntelen boldogság lehetetlen, sőt fullasztóan unalmas volna, senkinek nem kívánom! Helyette inkább valódi örömöt, és valódi bánatot, az előbbiből talán kicsit többet, és nem csupán egymás mellett, hanem mindenképpen együtt megélve. A legtöbb házasság ugyanis belefullad a megszokásba, átfordul napi rutinba, onnan egyenes út az érdektelenségbe, néhány év múlva pedig azon kezdünk el morfondírozni, hogy ki ez az idegen, akivel együtt élek(?). A tragédia akkor következik be, amikor rájövünk, hogy saját magunkat sem ismerjük igazán, ezért talán a legfontosabb, hogy még az elején tisztázzuk magunkban, mit tudunk adni, meddig terjednek a határaink, és mit várunk a párunktól. Az elkövetkezendő ötven-hatvan évet ugyanis (minden remény szerint) együtt fogjuk eltölteni, úgyhogy érdemes lehuppanni a realitások – néha bizony igen kemény – talajára.
„A házasság a legnagyobb lehetőség arra, hogy az ember kiteljesedjen – mondja Cserta Gáborné családterapeuta. Így tudja megélni az ember leginkább férfi vagy női identitását. Ez egy ajándék, de feladat is, amire fel kell készülni. Egy egyetemi tanulmányra, egy jogosítvány megszerzéséhez is tanulmányokat kell végezni, képességfelmérés van, akkor miért ne lenne természetes, hogy az ember az egész életét meghatározó szent kapcsolatra, a házassági párkapcsolatra felkészül? Ez a felkészülés lehetőséget ad a saját magam megismerésére is. Mennyire tudom magamat elfogadni, megérteni? Mennyire látom azokat a képességeket, készségeket, amit az Istentől kaptam, amit ki kell bontakoztatnom? A jó párkapcsolatnak tehát az alapja a helyes önismeret, a helyes önértékelés, önbecsülés. Ezen keresztül tudom a másik értékeit is meglátni, ezáltal tudunk igazán kiteljesedni. Így lehet meglátni az apró dolgokat is az életben.”
Nem elég magunkban tisztázni, elképzeléseinket osszuk meg bátran párunkkal, és felejtsük el a kitalálósdit, elég volt belőle az udvarlós, becserkészős időszakban. Most a nyílt, őszinte kommunikációnak jött el az ideje, amely meghatározó lehet, és magát a bizalmat jelenti: a házasság alapkövét. Vegyük tehát a fáradtságot, és esténként, ha nem is mindig, de néha szakadjunk le a tévéről, az internetről, a könyvről, vagy bármi másról, amely a magányos kikapcsolódást jelenti, és áldozzuk időnket egy jó kis közös beszélgetésre! Az sem baj, ha vitába torkollik, mert akkor legalább kimondtuk, nem gyülemlik tovább, de vigyázzunk, ne hagyjuk, hogy igazi veszekedés legyen belőle. „Elmondom a páromnak, hogy amit mondott, amit tett velem kapcsolatban, az mit jelent nekem, mit adott érzelmileg. Esetleg egy megalázó helyzetet? Vagy egy örömteli helyzetet? Ezen keresztül tud megismerni engem, és én is őt. Ha így kommunikálunk, akkor nem sértjük meg a másikat - tanácsolja Cserta Gáborné. - Valahol ebben a kommunikációban jelenik meg az isteni energiának, az isteni szeretetnek a lényege, hisz ha az ember közel van Isten szeretetéhez, akkor ez a szeretetteljes, agressziómentes kommunikáció könnyebben meg tud valósulni a párkapcsolatban is. Ha körülnézek az ismeretségi körömben, azt tapasztalom, hogy nagyon sokszor emiatt vannak problémák. Nem tudjuk elmondani egymásnak igazán a bajainkat. Újjal mutogatunk egymásra, ahelyett, hogy kimondanánk, ami odabenn nyomaszt.”
Egyszer egy olyan lakodalomba voltam hivatalos, ahol a hoppmester (más néven násznagy) a következő játékot eszelte ki: a táncparkettre hívta az össze házaspárt, majd zeneszámonként ültette le őket aszerint, hogy mennyi ideje voltak házasok. Minél régebb óta, annál tovább táncolhattak. Végül már csak egy idős pár lejtette összeszokott táncát, ötven éve voltak házasok. Arcukra ugyanolyan vonásokat rajzolt az idő, szinte egyformává értek. Szépek voltak együtt.
|
