Na, de az egész ott kezdődött, hogy egy verőfényes délután ellátogattam az egyik fotós kollégával (Kiss Lacival) és két aprósággal egy fotótörténeti kiállításra. Mindenféle régi kütyük (nagyjából hobbi fényképezőgépek) között sétálva – amíg a gyerekek bújócskáztak – eltöprenghettünk a pillanat művészetének titkain és a rohanó világ „fejlettségén”. Amióta létezik fénykép és fotomasina, próbálgathatjuk tekintetünket beleégetni a papírba, rakoncátlan arcizmainkat egy cél érdekében összeszedni. Azért, hogy abban a pillanatban MI legyünk, az legyen a mi időszeletünk.

Persze ma már nem kell annyira rákészülnünk, hogy a tökéletes pózban megálljunk, és belesűrítsünk mindent. Ha nem sikerül a kép, egy egyszerű mozdulattal kitörölhetjük. Nincs bosszankodás. Nincs viszont izgalom és meglepetés sem, hogy vajon sikerült-e. Munkácsi Márton, a 19. század végén született világhírű magyar fotós például a vízen háton lebegve várta meg a tökéletes pillanatot, amikor modellje éppen úgy mozdul, a fény éppen úgy törik, a szél éppen úgy fúj. A kép pedig tökéletes. Vagy ott van Jan Saudek, aki képeivel álomvilágba repít, semmi digitális technika és photoshop. Csak a valóság és a fantázia. A fény és az árny.

Az összesűrített életnyi pillanat mestere pedig Richard Avedon. Nála Marilyn Monroe úgy réved, ahogy senki másnál, Duchamp ráncolt homloka mögül szinte előbújnak a gondolatok, Picasso összevont szemöldöke, Dali tágra nyílt szeme pedig olyan, mintha ők festettek volna önarcképet. És ez még „csak” a fotóművészet. De hova tűntek a régi mesterségek? Értem én, hogy nincs időnk, meg minden, de azért csak jobb érzés egy olyan övet vásárolni például, amit igazi szíjgyártó készít valódi bőrből, egy élet tapasztalatával. Nem? Hogyan jutottunk el oda, hogy a mennyiség sokszor megöli a minőséget? Már mindenhonnan az folyik, hogy minél több „terméket” hozzunk létre, minél rövidebb idő alatt, aztán lesz, ami lesz. Fogyasztói társadalom, felgyorsult világ, mindig ez a válasz. Viszont akkor Lovasi Andrással együtt ne is csodálkozzunk azon, hogy apa „csak ritkán lazított, akkor odébb szúrta be a műbőr övébe a műanyag csatot, ami fémmel volt futtatva, így ezüstnek hatott”.

Empirikus úton nem jöttem rá, hogy mennyi idő kell egy almának, hogy megrohadjon. Nem volt rá időm.

„Schillert esztétikai tevékenységre hangolta egy oly illat, mely az átlagembernek ellenszenves, mert érdekeivel nem egyezik.”