Volt pedagógus a családban, aki példakép lehetett?

Nagyapám kántortanító volt Komárom megye, Ete községben. Az a típusú ember volt, aki úgy tanított, hogy soha nem mondta, hogy így kell csinálni, hanem az volt a példa ahogy élt, ahogy cselekedett. És az ember ott tanulta meg, hogy mennyire fontos, hogy hogyan szólunk a másikhoz, hogy milyen kapcsolatot alakítok ki az embertársaimmal, hogy minden embert emberszámba kell venni, és nem nézzük le azért, mert esetleg nincs diplomája, vagy nem úgy öltözködik. Csodálatos szüleim voltak, ahogy mondtam, négyen voltunk testvérek, és a mamám úgymond nem dolgozott, tehát mi mindig meleg ebédre mentünk haza. Az ember itt megtanulta, hogy mennyire figyelni kell a gyerekre, hogy a család a legfontosabb, és ha van, örülj neki. Én mindig azt mondtam a szülőknek is, hogy a gyerek nem kérte az életét, hogy megszülethessen, és ha megszületett, akkor kötelességünk nemcsak ruházni, hanem a lelkével is törődni.

A tanítónak azonban két családja van: az egyik egy osztályteremnyi kisgyermek, a másik a férj és a gyerekek, akik otthon várják.

A gondviselés valóban a tenyerén hordozott, mert a továbbiakban is elkényeztetett, mert egy olyan férjet adott, aki a családjáért mindent megtesz. És olyan gyerekeket, akik nagyon összetartóak. Amikor a gyerekek nagyobbak lettek, akkor az esztergomi tanítóképzőben végeztem, mert mindig-mindig a pedagógia érdekelt. És nagyon hálás vagyok, hogy a sors itt is alakított az életemen, és nem tanár lettem, hanem tanító. Tudniillik én ennél szebb hivatást nem tudok elképzelni, mint amikor az iskolába bekerül egy tiszta, naiv lélek, és azt mi alakíthatjuk, formálhatjuk. Nem az a lényeg, hogy hogyan tanul meg olvasni egy gyerek, hanem, hogy mi, a felnőttek meg tudjuk-e érteni őket, és le tudunk-e hajolni hozzájuk.

Eredmény tehát csak akkor van, ha együtt lépünk a gyerekkel?

Amikor a férjemmel idekerültünk Tatáról, akkor rögtön a Rákóczi Iskolába kerültem, egy olyan főnökkel, mint Móder József,aki mindig megengedte az embernek az elképzeléseit megvalósítani. Soha nem szabott gátat annak, hogy milyen programmal tanítsak, mert egy volt számára a fontos: az eredmény, és az pedig megvolt. Sokan ellenezték a Zsolnay programot, mondván, hogy az megterheli a gyereket, kategorizál. De hát a gyerekek nem tudják, hogy ki hogy olvas, vagy hogy ki mennyit tud? Hát sokkal jobban, mint mi. hát a gyerektől tanulni lehet. És aki magához közel engedi őket, az nap mint nap rengeteget tanul és gazdagodik általuk. Említettem az igazgatómat, aki azt is megengedte, hogy egy országos szervezet vezetőségi tagja lehessek, ez volt a Tanítók a Gyermekekért , ami a kilencvenes évek elején alakult. Ott az ember észrevette és megtanulta, hogy hiába van nagyon jó vázlata, hiába vannak nagyon jó ötletei. De ha közben a gyereket lehagyja, mert a gyereket már rég’ nem érdekli, vagy nem érti, mert sok, vagy egészen más ok miatt, akkor az nem ér semmit. Ha tesszük a dolgunkat nap mint nap, akkor talán eljutunk oda, hogy ”göngyharmóniát” is tudunk alakítani. Nem tudom, hogy nekem sikerült-e. Én egyet tudok: nekem a tanítás hivatásom, és az első órától az utolsó kicsengetésig minden percét élveztem.